Overdose

A fejembe látott, olvasott bennem...
Nem voltak titkaim. Nem volt semmim. Mert mindent ellopott tőlem, érzelmeket, időt, mindent.

Eső, cigaretta, Ret Hot Chili Peppers - Hey dallama tökéletesen illik a hangulatomhoz.

Sokkal könnyebb lenne, ha úgy tudnánk embereket kitörölni az életünkből, hogy ők nem tudnak róla... ezzel megóvnánk őket a fájdalomtól. Valami vigasztalót kéne mondanom. Valami nyugtatót kéne mondanom. Nem tudok. Éjszaka sem könnyebb. Olyanokkal álmodom, akikkel nem szeretnék. Nem alszom túl jól. Félelmetesek az álmaim, mindig felkelek. Mikor felriadok, akkor megfogadom, hogy reggel emlékezni fogok az álmaimra. Borzalmas érzés, amikor melletted alszom és másról álmodok. (...) Egyszerűen sírni tudnék a fájdalomtól, a bűntudattól, az undortól.

Félek, hogy lassan teljesen elveszítem azt az énemet, akit te megismertél.

"Csendben a füstben egy álom kóborol
Megérint az arcodon egy kép marad a párából
A mámor a szélben egy álmot toloncol
Felkelnél a fotelból de magához láncol
Egy kis csínytevés a bűn melléd pártol
Édes kis semmiség eltűnik a mából
A felhők felett talán semmi nem gátol
Köd hatalmas ura, oly nehéz a fátyol."
/Tibbah/

"hiszek a pokolban, és hogy némelyeknek, mint például nekem is, már a halál előtt a pokolban kell élni.."
/Sylvia Plath/

Le kéne inni magunkat a sárga földig. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy miért pont sárga? A tényeken nem változtat. A tequila most tökéletesen megfelelne a maga kis szeánszával és varázsával. Megvan a hangulata. Nyal, iszik, szív.
Emlékszem, amikor vettem magamnak absinthot. Vagy meghívtak egyre? Én már nem is emlékszem. Lényeg, hogy én akkor még csak tisztán ittam absinthot. Semmi kockacukor, láng, olvadás, édeskés íz és utána a menny. A kerek asztalnál ültünk. És megtartottuk a kis szeánszt - mert nem egyedül ittam -. Sosem láttam még ilyen szépet. Akkoriban igazából semmiféle szépet nem láttam. Minden este ugyanarról szólt. A várakozásról. Ahogy nyitották az ajtót, fent csengett a csengő és mi folyton, mindig, állandóan azt a rohadt barna ajtót bámultuk. Mindig várnunk kellett. Senki sem mondta, hogy könnyű az élet.
Szóval ott ültünk és lángolt a kockacukor. Mindenki a kockacukrot nézte. Lángolt. Égett. Sosem felejtem el.

Minden a kémiáról szól. Ha nincs kémia, akkor nincs semmi. 

Még véletlenül sem akarom elrontani a kedvemet, de félek, hogy elillan. Szomorú, de még mindig jól tudom érzeni magamat ilyenkor. Egy mosoly, ami órákra szól és kizökkent innen.

Érzem a késztetést, hogy írnom kell, de megunom és kitörlöm. Vagy el se kezdem. Írni kéne és akkor kicsit könnyebb lenne a lét és természetesen sorsolásunk győztese; a hiány. Az mindig itt van. Úgy volt, hogy az idei nyár a visszaemlékezésről szól majd, de már az sem megy. Összefolynak az utolsó napok. Azt tudom, hogy szükségem volt rád, hogy "teljesnek" érezzem magamat, meg amikor ott ültünk... a Szabadság-híd és az Erzsébet-híd között a pesti oldalon, akkor hiányoztál. Néztük (hárman, nem négyen, ahogy annak rendje és módja szerint kellett volna lennie) a budai fényeket. Éjjel 1-kor mindent lekapcsolnak. Csak az utcai lámpák égnek.

Láttad már valaha? Ott ülsz az alsó rakparton egy koszos lépcsőn a Szabadság-híd és az Erzsébet-híd között a pesti oldalon. Bámulod a budai oldalt, a Gellért-hegyet, a Halászbástyát, a várat, még a hidak is világítanak, sőt... talán te is fénylesz legbelül, szívjátok az utolsó közös cigarettátokat, hallgatod ahogy a szél fúj, látod, ahogy csak folyik és folyik... mindig csak folyik a Duna, tükröződik benne a budai oldal és egyszer csak éjjel 1-kor lekapcsolják a fényeket. Csak az utcai lámpák égnek. Kiégtek. Kiégtem. Látnod kellett volna. El kellett volna köszönj. Meg kellett volna ölelj, úgy mint utolsó délután, amikor hoztál le bögrében whiskey-t. Azt mondtad tea van benne és adtál belőle. Úgy kellett volna megölelj, mint akkor délután. Az volt az utolsó estém és te nem láttad, ahogy kialusznak a fények, meg sem öleltél, amikor elindultál a buszmegállóba vele. Csocsóban próbáltál legyőzni. Hátul álltál. Én is hátul álltam, mert csak ott tudok játszani. Legyőztelek. Pedig rég játszottam. Azon az estén az volt a legjobb pillanat. Akkor úgy éreztem négyen voltunk és nem öten. Legyőztelek. Előbb lőttem be a labdát, mint te. Még rá is ütöttem az asztalra és azt mondtam: "ennyi vagy". Ha te így, akkor én is. Gyerekes vagyok. Egy labda nem változtat semmin. Kettő sem... És a többi, amit utána lőttem.
Nem láttad, ahogy kialusznak a fények.

(to be continued)

Hide your drugs